Tiszta és jó

Csak megmutatták és most jobban fáj, hogy

egy pillanatra láttam a világot,

csak annyira, hogy pontosan lemérjem,

– mi az, amit nehéz lesz már elérnem:

mindent, miről a kitárt messze hírt ad,

barátokat, kik asztalukhoz hívtak,

s közös beszédünk egy dologról áradt:

a bort dicsértük és az éjszakákat,

zenét imádtunk lámpák fénykörében,

lelket a más nyelven írt költeményben,

a szót ízleltük, – ki-ki a magáét,

dúdolva csak, kavargattuk a kávét,

néztük – a cigaretta hogy virágzik,

és morzsolgattuk a csend bóbitáit.

Beszéltünk, hogyha tudtunk, és ha nem, hát

bolyongva, szótlan is értettük egymást.

A boltívek alatt, a századok hajói

mélyén be jó volt egymásba karolni.

Ó, ezeken a néma, hosszú, csendes

perceken hányan nőttek a szívemhez!

Bocsássatok meg – de túl a határon

mennyi megértő, szerető barátom

került, s habár csak csúfoltam a nyelvet,

milyen hamar megérezték a lelket!

A lobogás a fontos ott, a láz szép

áramai, a szemben égő szándék,

a sugárzó öröm, mely leplezetlen

kérezkedik szívükhöz a szemedben:

az idegen szomja, a hívó vágy, hogy

mindenki külön öleljen magához

És érezzék egy kézfogásról rólad,

hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy;

s egy tekintetük elhitesse véled:

– szép dologért élsz – és érdemes élned